SZÉCSI MARGIT



Örvendeni illendő, hogy kemény tizenöt esztendővel halála után Szécsi Margit is végre a Magyar Örökség része s részese lehet.

Életének s a nemrég múltba hanyatló lázfoltos huszadik század második felében kiteljesedő költészetének elsődleges színtere a külváros, amelyet kívüle s előtte egyedül József Attila emelt ilyen magaslatokba. Ne szűkítsünk azonban s ne szegényítsünk: e törékeny asszony kivételesen gazdag világú poézise épp annak révén válik erőssé s egyetemessé, hogy magába öleli, fölmutatja s tündérileg fönn lebegteti a tér-, idő- és lélekbeli magyar valóság kitapinthatóan konkrét képeit s képleteit. Belülről fakadó sugárzással, tüzes színekkel, fényekkel ám fekete árnyakkal teljes képei, a szabad és zártabb formákban egyaránt eleven erővel lüktető versbeszéde a másokéval összetéveszthetetlenül ötvözi egybe szerves egésszé az őshagyományt a legújabbal. Minden tekintetben méltó párja ez a költészet a vele holtig társ Nagy Lászlóénak.

„Megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol” -, írja egyik könyve utószavában.

Ha ma élne, vajon mi szava lenne a nyári – és téli és mindenkori – bazár-soron szónokló kihevült kofákra? Arra, hogy ma is, éppúgy – sőt még inkább – minden, de minden eladó?

Visszatéríthető-e az elveszett, elveszített Éden?

Költőnek van-e egyéb vagyona, mint az örökül kapott tagolt beszéd?

Folytathatnám bár, de kérdéseimet itt berekesztem.

Szécsi Margit életműve a Magyar Örökség része immáron hivatalosan is. Jó ezen örvendenünk.

Kevésbé örvendetes, hogy a magyar literátorok Szécsi Margittal szembeni adóssága egyelőre még lerovatlan. Ideje volna legalább néhány részletet törleszteni ebből a tartozásból.

                             2005 . szeptember 12. Buda Ferenc
 
 
 
 
 
 
 
SZÉCSI MARGIT VERSEK
  
MOTTÓ

Ember-énekű ember
ki e napokban zengi:
megáld mennyből az angyal
elád földön a senki
 

Mi a nép?


Mi a nép? Eredője van-e?
Maga-magáról fogalma van-e?

Övé lesz-e az édeni alma?
Lakodalma-e forradalma?

Alázattá hogy lesz a szilaj vágy?
remek ősemberből a jobbágy?

Vívódva az ábránd hóhéraival
mit akar? tér neki e csont-ravatal?

Vétke-e hogy vállán a zsarnok?
Mikor veri arcul a sorsot?

S ha lövet rá a rémuralom:
nép-e aki rátüzel? vagy hatalom?

Mi a nép? Akarata van-e?
Erejéről fogalma van-e?

S ha beindul ősz csudamalma:
kinek őröl a föld sokadalma?




A vizek felett


A vizek felett kiált a szélkiáltó

Kié Kié

Lecsap a megbűvölt halakra
parti sópiramisokra
s a lepárlott só szerteragyogja

az elzuhanó végzetet


S úgy tetszik: minden felett
ez a kiáltás lebeg
hogy már születésem előtt
tulajdonjogom ledőlt

Kié Kié

a földé, a sóé, a tengereké

A tenger a tartós palackoké
A partvonal a pénzes pasasoké
Övék a hé, a ká meg a pé
Az ifju a pénzé, az alkoholé
Az arcvonal az orcátlanoké

Kié Kié

A piramis akié azé

A föld, a só, a tengerek
fehéren felrémlenek
eltűnnek hallgatagon
lényemet én is elhagyom

Ki mondja meg

kié volt a pisztoly meg a heg
a te világos kézfogásod
s a forradalmak sóhaja

isten veled


                                

Nyomtatás
 
Ablak bezárása