A gödöllői művésztelep

50 év olykor összefogott, de inkább egyéni és szétszórt művészettörténeti kutatásai, kiállításai után 2001-ben ünnepeltük Magyarországon a gödöllői művésztelep megalakulásának 100. évfordulóját. Ünnepként tarthatjuk számon azt is, hogy a gödöllőiek munkáit európai kortársaik és barátaik műveivel együtt lehetett látni, 100 év után, Los Angelestől a londoni Victoria and Albert Museumon át Helsinkiig, annak a – lassan talán nálunk is megváltozó - művészettörténeti szemléletnek köszönhetően, mely a modernséget gazdagabbnak, összetettebbnek, többfélének láttatja annál, mint amilyennek sokáig ismerte a hazai közönség. Így ünnepelhettük a gödöllőiek különleges világszemléletének egy-egy összetevőjét is: kapcsolatukat a népművészettel (Gödöllő, Városi Múzeum) vagy éppen a női alkotótevékenység és a női szerepek felértékelődését életükben és munkásságukban (Glasgow, School of Art).

A 20. század elejének gödöllői művésztelepén egy mikro társadalom született, mely a létező társadalom alternatívája volt. Az akkori Magyarország ugyanis – akár a mai - ellentmondásokkal, feszültségekkel volt telített. Feudalizmus és gyors ütemű kapitalizálódás, ennek következtében a lakosság foglalkozásának és életmódjának (így a nőkének is) rohamos megváltozása jellemezte. Páratlan mértékben felduzzadt a főváros, s néhány jelentős, a századfordulón virágzásnak indult város kivételével a vidék egyre elmaradottabbá, a kivándorlás vagy megmaradás mindennapos kérdéssé vált. Kultúrájában ellentétek kezdtek mutatkozni történeti és modern, helyi és európai közt, jóllehet Európában éppen művészetnek kezdték nevezni az akkor még virágzó népi (paraszti), névtelen alkotótevékenységet (nép-művészet) valamint – ezzel is összefüggésben - az addig mesterségeknek tartott iparművészetet is. Akkor (is) művészek és művészközösségek léptek túl a társadalom egymástól elzáródó kommunikációs csatornáin, modernizálva a hagyományokat, s így az európai részévé téve a helyit. Mondhatjuk, ők kezdték megrajzolni, az akkori perifériákon, a sokszínű Európa ma megfogalmazott képét.

A gödöllői művésztelep, miközben ezt tette – tanulmányozta a paraszti életmódot, művészetet, építkezést, települési szokásokat, majd iparművészeti (szőnyegszövő) műhelyt hozott létre, egyúttal az Iparművészeti Iskola tanműhelyét; tervezett és kivitelezett enteriőröket, szőnyegeket, házakat -, példát adott az etnikumok, nemek, múlt és jelen, város és vidék együttélésére és együttműködésére is. Tagjai közt építészek, festők, szobrászok, iparművészek voltak. Együttes életük, munkájuk hátterében organikus világnézetük állt, amivel a 19. század végére polaritásokra szakadó világot működőképes egésszé tették.

A művésztelep Körösfői-Kriesch Aladár körül szerveződött. Tagjai közül Nagy Sándor és felesége, Kriesch Laura valamint Remsey Jenő képzőművészek és Remseyné Frey Vilma váltak tősgyökeres gödöllőiekké, s mindig is azok voltak az 1904-től működő szövőműhely dolgozói. De a rövidebb-hosszabb ideig velük élt Toroczkai Vigand Ede, Juhász Árpád, Mihály Rezső vagy Zichy István képei és képszőnyegei, grafikái, színes ablakai is szerepet játszottak abban, hogy egy mélyen rejtező, az antik mitológiához és a középkori európai legendákhoz fogható saját képzetvilág is feltárult művészetünkben, amibe koruk kérdéseit is belefogalmazták. Modern építészetünk megteremtője, Medgyaszay István, első női tervezőnk, Undi Mária mellett szobrászok (Moiret Ödön és Sidló Ferenc) is hozzájárultak a közös ars poetica: a kert, a ház, az enteriőr – az élettér megtervezésének jelentőssé válásához, amit koruk általános művészeti irányainak mélyre nyúló kulturális gyökereivel erősítették meg. Ezzel a központi gondolattal arattak sikereket a hazai és világkiállításokon, alapozták meg a magyar „design” útját, teremtették meg az egyik lehetséges: az otthonos Magyarország képét és valóságát, Budapesttől Marosvásárhelyig.

A 20. századi történelem azonban nem tette lehetővé, hogy művészek gondolataira épüljön Magyarország. Pedig ezek Gödöllőn és onnan elszármazva továbbéltek, élnek napjainkig. A gödöllői művésztelep ugyanis az egyetlen, kora csoportosulásai közül, mely más formában és célokkal ugyan, de megújult a századvégen: a nyitott szellemű mai Gödöllői Iparművészeti Műhellyel, házával és kertjével.

A gödöllői művésztelep 50 év olykor összefogott, de inkább egyéni és szétszórt művészettörténeti kutatásai, kiállításai után 2001-ben ünnepeltük Magyarországon a gödöllői művésztelep megalakulásának 100. évfordulóját. Ünnepként tarthatjuk számon azt is, hogy a gödöllőiek munkáit európai kortársaik és barátaik műveivel együtt lehetett látni, 100 év után, Los Angelestől a londoni Victoria and Albert Museumon át Helsinkiig, annak a – lassan talán nálunk is megváltozó - művészettörténeti szemléletnek köszönhetően, mely a modernséget gazdagabbnak, összetettebbnek, többfélének láttatja annál, mint amilyennek sokáig ismerte a hazai közönség. Így ünnepelhettük a gödöllőiek különleges világszemléletének egy-egy összetevőjét is: kapcsolatukat a népművészettel (Gödöllő, Városi Múzeum) vagy éppen a női alkotótevékenység és a női szerepek felértékelődését életükben és munkásságukban (Glasgow, School of Art). A 20. század elejének gödöllői művésztelepén egy mikro társadalom született, mely a létező társadalom alternatívája volt. Az akkori Magyarország ugyanis – akár a mai - ellentmondásokkal, feszültségekkel volt telített. Feudalizmus és gyors ütemű kapitalizálódás, ennek következtében a lakosság foglalkozásának és életmódjának (így a nőkének is) rohamos megváltozása jellemezte. Páratlan mértékben felduzzadt a főváros, s néhány jelentős, a századfordulón virágzásnak indult város kivételével a vidék egyre elmaradottabbá, a kivándorlás vagy megmaradás mindennapos kérdéssé vált. Kultúrájában ellentétek kezdtek mutatkozni történeti és modern, helyi és európai közt, jóllehet Európában éppen művészetnek kezdték nevezni az akkor még virágzó népi (paraszti), névtelen alkotótevékenységet (nép-művészet) valamint – ezzel is összefüggésben - az addig mesterségeknek tartott iparművészetet is. Akkor (is) művészek és művészközösségek léptek túl a társadalom egymástól elzáródó kommunikációs csatornáin, modernizálva a hagyományokat, s így az európai részévé téve a helyit. Mondhatjuk, ők kezdték megrajzolni, az akkori perifériákon, a sokszínű Európa ma megfogalmazott képét. A gödöllői művésztelep, miközben ezt tette – tanulmányozta a paraszti életmódot, művészetet, építkezést, települési szokásokat, majd iparművészeti (szőnyegszövő) műhelyt hozott létre, egyúttal az Iparművészeti Iskola tanműhelyét; tervezett és kivitelezett enteriőröket, szőnyegeket, házakat -, példát adott az etnikumok, nemek, múlt és jelen, város és vidék együttélésére és együttműködésére is. Tagjai közt építészek, festők, szobrászok, iparművészek voltak. Együttes életük, munkájuk hátterében organikus világnézetük állt, amivel a 19. század végére polaritásokra szakadó világot működőképes egésszé tették. A művésztelep Körösfői-Kriesch Aladár körül szerveződött. Tagjai közül Nagy Sándor és felesége, Kriesch Laura valamint Remsey Jenő képzőművészek és Remseyné Frey Vilma váltak tősgyökeres gödöllőiekké, s mindig is azok voltak az 1904-től működő szövőműhely dolgozói. De a rövidebb-hosszabb ideig velük élt Toroczkai Vigand Ede, Juhász Árpád, Mihály Rezső vagy Zichy István képei és képszőnyegei, grafikái, színes ablakai is szerepet játszottak abban, hogy egy mélyen rejtező, az antik mitológiához és a középkori európai legendákhoz fogható saját képzetvilág is feltárult művészetünkben, amibe koruk kérdéseit is belefogalmazták. Modern építészetünk megteremtője, Medgyaszay István, első női tervezőnk, Undi Mária mellett szobrászok (Moiret Ödön és Sidló Ferenc) is hozzájárultak a közös ars poetica: a kert, a ház, az enteriőr – az élettér megtervezésének jelentőssé válásához, amit koruk általános művészeti irányainak mélyre nyúló kulturális gyökereivel erősítették meg. Ezzel a központi gondolattal arattak sikereket a hazai és világkiállításokon, alapozták meg a magyar „design” útját, teremtették meg az egyik lehetséges: az otthonos Magyarország képét és valóságát, Budapesttől Marosvásárhelyig. A 20. századi történelem azonban nem tette lehetővé, hogy művészek gondolataira épüljön Magyarország. Pedig ezek Gödöllőn és onnan elszármazva továbbéltek, élnek napjainkig. A gödöllői művésztelep ugyanis az egyetlen, kora csoportosulásai közül, mely más formában és célokkal ugyan, de megújult a századvégen: a nyitott szellemű mai Gödöllői Iparművészeti Műhellyel, házával és kertjével.
	Keserű Katalin