SZÉCSI MARGIT
Örvendeni illendő, hogy kemény tizenöt esztendővel halála után Szécsi Margit is
végre a Magyar Örökség része s részese lehet.
Életének s a nemrég múltba hanyatló lázfoltos huszadik század második felében
kiteljesedő költészetének elsődleges színtere a külváros, amelyet kívüle s
előtte egyedül József Attila emelt ilyen magaslatokba. Ne szűkítsünk azonban s
ne szegényítsünk: e törékeny asszony kivételesen gazdag világú poézise épp annak
révén válik erőssé s egyetemessé, hogy magába öleli, fölmutatja s tündérileg
fönn lebegteti a tér-, idő- és lélekbeli magyar valóság kitapinthatóan konkrét
képeit s képleteit. Belülről fakadó sugárzással, tüzes színekkel, fényekkel ám
fekete árnyakkal teljes képei, a szabad és zártabb formákban egyaránt eleven
erővel lüktető versbeszéde a másokéval összetéveszthetetlenül ötvözi egybe
szerves egésszé az őshagyományt a legújabbal. Minden tekintetben méltó párja ez
a költészet a vele holtig társ Nagy Lászlóénak.
„Megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de
megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol” -, írja
egyik könyve utószavában.
Ha ma élne, vajon mi szava lenne a nyári – és téli és mindenkori – bazár-soron
szónokló kihevült kofákra? Arra, hogy ma is, éppúgy – sőt még inkább – minden,
de minden eladó?
Visszatéríthető-e az elveszett, elveszített Éden?
Költőnek van-e egyéb vagyona, mint az örökül kapott tagolt beszéd?
Folytathatnám bár, de kérdéseimet itt berekesztem.
Szécsi Margit életműve a Magyar Örökség része immáron hivatalosan is. Jó ezen
örvendenünk.
Kevésbé örvendetes, hogy a magyar literátorok Szécsi Margittal szembeni adóssága
egyelőre még lerovatlan. Ideje volna legalább néhány részletet törleszteni ebből
a tartozásból.