Laudáció a Magyar Örökség megtisztelő cím átadásának alkalmára, a 120 év művészgenerációinak munkásságából építkező Magyar Állami Operaház részére



Köszöntöm a Magyar Állami Operaházat a Magyar Örökség megtisztelő cím kitüntetettjeként. Kérdés: mit jelent mindez? A szakmai színvonalat, népszerűséget? A cím túlmutat ezeken. Ugyanúgy, mint a Magyar Állami Operaház. Felépült az Ybl Miklós által tervezett ház, benépesedett művészekkel, produkciókkal. Énekesek, hangszeres művészek, korrepetitorok, táncosok, rendezők, díszlettervezők, hangszerész mesterek, de gazdasági szakemberek és a műszaki feladatokat ellátó kollégák is. Mind tette a dolgát tehetségéhez, szorgalmához mérten, mindenki a saját lelkiismerete szerint. Ebben rejlik, ami egyedi. És bizony ebben az egyediségben számtalan, az egész magyar kultúrtörténetre, Európára, sőt a világ zenetörténetére ható mű, produkció, zenei pálya található. Nehéz, szinte sértő is bárkit felidézni, akinek a munkássága összefonódott a Házzal, vagy akik itt vendégeskedtek, hiszen ilyen gazdag listából minden egyes név maga után vonja azt, akit nem említünk. Mégsem kerülhetem ki, hogy véletlenszerűen néhány nevet ne ragadjak ki, hiszen pontosan az a számtalan nagy alkotó tette hitelessé ezt a Házat itthon és Európában is, akik munkájukkal felépítették, Magyarország integráns részévé tették a Magyar Állami Operaházat. Kérem, úgy hallják meg az általam felolvasott néhány nevet, hogy mindegyikükkel felidézem a többit is. Álljanak itt képzeletben ezek a nagyságok, a kollégáikkal, a közönségükkel, a korukkal és a szakmai küzdelmeikkel együtt. Erkel Ferenc, aki a Ház felépítése előtt létrehozta a Filharmóniai Társaságot, és az elszórtan megjelenő operaelőadások korában, ahol lelkes arisztokraták adtak teret a dalszínházaknak, létrehozta a magyar operajátszást. Ez a szisztematikus munka a művészi értéken túl olyan szervezést igényelt, ami a kor szemléletét változtatta meg. Gustav Mahler, Artur Nikisch, Otto Klemperer, Egisto Tango, Sergio Failoni, Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv, Ferencsik János, Tóth Aladár, Orosz Júlia, Osváth Júlia, Székely Mihály, Székelyhidy Ferenc, Simándy József, Harangozó Gyula, Lamberto Gardelli és Sosztakovics - aki ittléte során egyszer annyira meghajolt, hogy beesett a súgólyukba. Viszont ez a már 120 évre tehető, hagyományokba rendeződő folyamat nem egyszerűen a Házban zajlott. Az intézmény több lett, mint zenés színház. Nemzetté vált. Ami itt történt, az rólunk szólt és szól: Magyarország kicsiben ez az intézmény. A hatás annyira összetett, hogy társadalomtudósoknak új lelőhelyet jelenthetne az a hatás, amellyel a Magyar Állami Operaház az életünkben működik. Az intézmény a legdrágább és legkiemeltebb a kultúra palotái között, és az is tudott maradni. Ez általában mindenhol így van, viszont kevés helyen történt annyi változás, mint mifelénk. Minden szempontból. Feltárhatatlanul összetett és gazdag kapcsolatrendszer köti össze alapítása óta ezt a Házat Európával. Kevés ilyen hely van Magyarországon. Ugyanis vannak jelentős személyek, kiemelkedő intézmények, de ez a múlt, ez a hagyomány nehezen vagy egyáltalán nem építhető újra. Egy alkalommal a barátom, aki a Zeneakadémia tanára, hitelért folyamodott egy bankhoz. Elakadt a kérelem, mert a formanyomtatványon, amelyet a számítógépes rendszer generál, kifelejtették azt a fontos szempontot, hogy a munkahely alapítási éve nem biztos, hogy hússzal, vagy tizenkilenccel kezdődik. Olyan munkahely lehetősége, amelyet még a XIX. században alapítottak, kimaradt a bank rendszeréből, igazgatói szinten remegett meg a hitelkérelem szisztémája és megoldhatatlannak bizonyult a helyzet. Szimbolikusnak találom a történetet. Létezik olyan hagyomány, olyan kontinuitás, amelyre nincsenek formanyomtatványok, mérési eljárások. Amely mintegy kimered a megszokottból, az ismertből. A Magyar Állami Operaház szimbólum, mégpedig működő és nagyon is élő jelkép. Tanulnak róla az iskolákban, mint dalszínházról, mint épületről és a társulat tagjairól. Kritikák jelennek meg, beszélünk róla, ismerjük több, mint egy évszázada. Vonatkoztatási pont lett gondolkodásunkban, szemléletünkben. Az Opera egy ügy. Olyan súlyú, mint a nemzet, mint az a kultúra, ami a miénk, és amivel szemben felelősségünk van. Mert tudjuk, hagyományteremtő a Magyar Állami Operaház. Eladott bérletek, lelkes magántársaságok, baráti körök, szakmai szervezetek szimbolizálják a valós hatást. Fókuszba került a színház, ott talált helyet, ahol lennie kell. Centrális lett a megmagyarázható és a megmagyarázhatatlan értelmében. Ez olyan jelenség, mint egy kiválóan elhelyezett lencse. Összegyűjti a sugarakat, megsokszorozza azok erejét és továbbítja a fényt. De ez a sugárzás többé már nem a különálló fények összessége, hanem sokszorosan több. Megmagyarázhatatlanul. Annyira messze hatol ez a sugárzás, ami a megszokott mértékkel nem magyarázható. Ugyanis egy színház jelentősége részint a közönségen, illetve a szakmán érezhető. Idáig mérhető, valamennyire talán még tárgyilagosan is. Ezen felül kezdődik az, amit megérteni nem tudunk, és beszélni is nehéz róla. Ugyanis különleges módon az Opera annak is fontos és az is érzi a súlyát, aki nem jár rendszeresen oda, vagy akár egyáltalán nem volt ott. Sőt, megkockáztatom, itt kezdődik az a hatás, ami kiemeli ezt a Házat a többi színház közül. Gondolkodjunk el egy kicsit! Milyen színház az, ami ott is hat, ahol már nem a közönsége, nem az érdeklődői vannak? Milyen művészeti központ az, ami a művészeten is túlhatol? Közösség és nemzetformáló erőről beszélünk tehát, nem egy kívülálló intézményről, hanem saját magunkról. Az Opera bennünk van, mindegyikünkben. Magyarországról beszélünk tehát.

Előadást nézek, a szünetben kimegyek a teraszra, lenézek az Andrássy útra, és elgondolkodom, mit jelent számomra az Operaház. Közhely jut eszembe: nagyon szeretem. Valahogy úgy vagyok vele, mint a szívemmel, a tüdőmmel, a szellememmel, az életemmel. A részeim, bennem vannak. Minden honfitársunkban ott rejlik valamilyen hatás, tudás, ami a része a létének, az identitásának. És ami ebből a Házból származik. Örökségünk része a Magyar Állami Operaház, az előttünk élt generációktól az utódainkig. A felelősség köt össze minket és az azonosság, hogy tudjuk, mennyire mélyen él bennünk ez a Ház. Reméljük, teljes egészében érti meg mindenki, akinek lehetősége van dönteni erről az intézményről. Mert aki dönt, önmagáról is dönt. És ez mindig így volt.

Meghajtom a fejem azok előtt, akik ezt az intézményt létrehozták, akik Magyarország részévé tették, akik szimbólummá alakították, és azok előtt is, akik méltón tovább építik, akiknek köszönhetjük, hogy a Magyar Örökség része a Magyar Állami Operaház. Ideje volt, hogy mindez egy címben, kitüntetésben megfogalmazódjon. A Magyar Állami Operaház nem egyszerűen dalszínház. Az Opera Magyarország, az Opera mi vagyunk. Örökségünk és felelősségünk. A kezdetektől fogva.

Köszöntöm a Magyar Állami Operaházat.



Domonkos Máté


   
 

Nyomtatás
 
Ablak bezárása