Előszó


Előszó I.

Előszó II.

Előszó III.

Előszó  I. 

   Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a trianoni nagy ország-csonkítást követően írta az 1920-as években: „ Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat.”

   Ez az intelem ma is, 2008-ban is érvényes – minden szavával egyetérthetünk. A Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a fentiek szellemében határozták meg a díj misszióját. Rögzítették: az elmúlt negyven-ötven esztendőben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe és kerületek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből, akik alapvetően meghatározták a XIX. és XX. századi Magyarország fejlődési irányát. Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar XX. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik: történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket. Ezek a személyek, intézmények  maguk idejében óriások voltak, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Csak néhányat említek e második kötetben találhatók közül: Bartók Béla, Lajtha László, Dohnányi Ernő - Kodály Zoltán már korábban megkapta a díjat -, a szinte teljesen feledésre ítélt Reményik Sándor vagy Dsida Jenő, és természetesen az olyan géniuszok is a díjazottak közé kerültek, mint József Attila vagy Kosztlányi Dezső. De méltán büszkék lehetünk olyan Nobel-díjas tudósainkra, mint Békéssy György vagy Wigner Jenő. A volt oktatáspolitikusok közül külön ki kell emelnünk a bevezetőben idézett gróf Klebelsberg Kunót, a két világháború közti időszak legendás kultuszminiszterét, akiről igencsak szívesen elfeledkeztek a szocializmus negyvenöt esztendeje alatt.

   A felsorolt példákból is kitűnik, hogy a díj odaítélésénél a fő szempont az életmű minősége volt. A kiváló orvostudós, Korányi Sándor esetében például megállapíthattuk, hogy az orvostudományban iskolát teremtett, s mellesleg tizennyolc alkalommal terjesztették elő Nobel-díjra. Az intézmények teljesítményét is értékeljük, néhány éve például a több, mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium neve került az Aranykönyvbe. Az elbírálás során tudatosan figyelünk arra, hogy a posztumusz díjak és az élő személyeknek, működő intézményeknek juttatott elismerések megfelelő arányban legyenek. A Magyar Örökség-díj erkölcsi elismerés. Szépsége éppen abban áll, hogy nem jár pénzjutalommal vagy egyéb anyagi elismeréssel. A kitüntetettek egy oklevelet kapnak és egy – a magyar Szent Koronát ábrázoló – jelvényt.

   Kleblsberg bevezetésben idézett megállapítása a korabeli magyar (szellemi) állapotokról minden további nélkül aktualizálhatók a mai helyzetre és teendőkre is. A magyar társadalomra, mai lelki válságában, jellemző tünet az általános apátia, depresszió s a tettvágy elgyengülése.1990-ben abban reménykedtünk, hogy az elnyert függetlenség segíthet a megalázó negyven év erkölcsi rombolásának megszüntetésében, és az ország újra építheti magát. Sajnos az elmúlt néhány esztendő során csalódnunk kellett ebben a várakozásunkban. És ami a legfájdalmasabb, a tartós apátia, depresszió egyben a jövőképet, a jövőbe vetett reménységet is veszélyezteti. Márpedig jövőkép nélkül nehéz a nemzet történelmi lehetőségeit még körvonalazni is.

   Ezért is tartjuk fontosnak azt, hogy a Magyar Örökség-díj – a maga szerény eszközeivel – felmutassa azokat az értékeket, amelyek a múltban és a jelenben is hozzájárultak, hozzájárulnak a nemzeti önbecsülés erősítéséhez, gazdagításához. A valódi szellemi, kulturális, tudományos, gazdasági értékek felismerése és felismertetése alapozza meg a jövőt; ez Széchenyi István iránymutatásából is következik:  „A múlt ismerete nélkül nem lehet jövőt építeni.” A Magyar örökség-díjjal azt a hitet szeretnénk erősíteni, hogy minden nehéz, olykor kilátástalannak tűnő helyzetből is van kiút. A Laudációk könyve most megjelenő második kötete ezt az optimizmusra serkentő szellemiséget szeretné eljuttatni az olvasókhoz.  

                         Hámori József

                           agykutató

a Magyar Örökség-díj bírálóbizottságának

                            elnöke            

 

 

Előszó  II.

   Amikor több, mint tíz esztendővel ezelőtt a magyar örökségek rendszeres megnevezésének gondolata az alapítókban felmerült, magunk sem sejtettük, hogy egy civil kezdeményezés az úgynevezett rendszerváltozás után ilyen érdeklődést és növekvő összetartozás-érzést fog kelteni. Különösképpen azért nem, mert abban reménykedtünk, hogy a fél évszázadon keresztül eltorzult történelem és közélet szekere végre jó irányba fordul, és az elismerések és elégtételek gesztusa természetessé válik. Sok tekintetben csalódnunk kellett. Kiderült ugyanis, hogy nem csak szelektív az emlékezet, hanem léteznek szándékos törlések is a mindennapok hőseinek listájáról.

   Minden bizonnyal ezért olyan folyamatos az állampolgári ajánlások áramlása a bírálati munkában részt vevők felé, akik a kezdetektől változatlan odaadással végzik el negyedévenként válogató és jelölő munkájukat, majd az indoklások és ünneplések megszervezését.

   Nagy öröm mindnyájunknak, hogy az idő múlása nem homályosítja, hanem éppen ellenkezőleg, felfényesíti a napfordulók jeles alkalmait, kezdetben a kiemelt nemzeti intézmények, majd a Magyar Tudományos Akadémia nagylelkűsége folytán az ország egyik legpatinásabb dísztermének falai között. A hely szelleméhez itt társul a tudomány, a művészet, a közélet, a hitélet, pedagógia és sport kiválóságainak maradandó életműve és az azt elismerő közönség kitüntető szeretete. A kitüntetésre javaslatot tévők egyre komolyabban és igazságosabban kívánják a Magyar örökség címmel is ellenpontozni azokat az igazságtalanságokat, hanyagságokat, nem ritkán gyalázatokat, melyeket a hivatásos nemzetrontók napról napra produkálnak. Az ajánlatok indoklásai, majd a szakszerű laudációk ugyanakkor az emberi nagyság kifogyhatatlanságáról, a lelki és hivatásbeli értékek teremtő létezéséről, az egyéni és közösségi küzdelmek értelméről tanúskodnak. Olyan áldozatokról, messze híres eredményekről, amelyek nem csak elviselhetőbbé teszik a magyarság életét, hanem ígéretesek a jobb jövő eljövetelének reménye dolgában is. Külön örömre ad okot az a szinte páratlan jelenség , hogy még névtelenül érkező felterjesztések között sincsenek provokatívak, alantasak, méltatlanokra hivatkozók, vagyis az esztendőnként megnevezett huszonnyolc kiválóság vagy felmutatásra szánt esemény a magyar társadalom egészséges értékítéletével egyező.

   Mindezek a tények megerősítenek bennünket abbéli szándékunkban, hogy a Magyar Örökségek folyamatos megnevezései nemzeti jó-szolgálatot teljesítenek, mert a kiüresedő szavakon túlmutatva a példaadás hatásosságával és nagyszerűségével képesek adózni a múlt és a jelen kétségbevonhatatlan értékeinek.

   Mozgalomnak is tekinthető munkánknak tehát a következő években is folytatódnia kell, töretlen hittel, kedvvel, lelkiismerettel. Állhatatosnak kell maradni a hiteles, tehetséget bizonyító, nagy személyiségek felmutatásában, a múlt értékeinek feltárásában és a jelen olyan közösségeinek, személyiségeinek magunk fölé emelésében, akiknek szerepe a magyar történelemben méltán helyezhető el érdemeik szerint.

   S mivel a felnövekvő új generációk számára is mértékadóvá tehetők a Magyar Örökségek, mint a nemzet példaadói, a laudációk tényfeltáró és értékelő munkáját időről-időre közzé kell tenni, mert nem csak okulásra, de büszkeségre is indíthatnak bennünket és az utánunk jövőket. Meggyőződésünk volt és maradt, hogy a hivatalos elismerések sora nélkülözhetetlen kiigazításokat és aránymódosításokat követel a teljes igazság megközelítéséhez.

   Az eltel évtized szellemi és cselekvő folyamatosságáért köszönet illeti a javaslattévőket, a laudátorokat, és a bírálóbizottság tagjait, a szervezőket és azt a nagyszámú, kitartó és érdeklődésében kifogyhatatlan közönséget, amelyik szeretetével a kitüntetetteket körülveszi. Mindnyájukra nagy szüksége van ma a Hazának. Nekik pedig arra, hogy a Teremtő végtelen erejében osztozhassanak. 

    Fekete György

professzor emeritus

 

 

Előszó  III.

A Magyar Örökség-díjjal 2001-2005 között kitüntetettekről készült laudációkat tartalmazó  kötet van a Tisztelt Olvasó kezében.  

A laudáció  latin eredetű szó, egyik jelentése dicséret. Lényegét tekintve mi is ebben az értelemben használjuk. Számunkra azonban van egy bizonyos többlet jelentése is. Közismert, hogy a díjat odaítélő bírálóbizottság a beérkezett állampolgári javaslatok, jelölések alapján dolgozik. Esetenként hét-hét  díjazandót választ ki, az ajánlások közül, titkos, többségi szavazással. Az így kiválasztottak azonban még csak jelöltek a díjra. A bírálóbizottság ezután a megfelelő témakör egy-egy jeles szakértőjét kéri fel, hogy a díjra javasoltról írjon szakvéleményt. Az így elkészített szakvélemény – tekintve, hogy rendszerint elismerőleg szól a jelöltről – lesz a laudáció. E  szakmai vélemény,  laudáció meghallgatása és elfogadása után lesz a díjra jelöltből díjazott.  

A bírálóbizottság két változatban szokta kérni a laudációt: egy hosszabb és egy rövidebb változatban. A hosszabb változatban mód van a jelölt érdemeinek részletesebb ismertetésére, a díj jogosságának alaposabb indoklására. A rövidebb változat hangzik el a díjátadó ünnepségen. A laudátorok többsége két változatban készíti el laudációját. A  Laudációk könyve a hosszabb változatokat tartalmazza. Vannak laudátorok, aki egy – rövidebb – változatban foglalják mondandójukat, ezekben az esetekben ezt a laudációt tartalmazza a kötet. 

Ha a díjazott személy, akkor a laudáció után egy rövid életrajzot közlünk az illetőről, az egységesség jegyében akkor is, ha maga a laudáció is tartalmazza a legfontosabb életrajzi adatokat. 

Mind a kitüntetettek, mind a laudátorok esetében a mindenkori díjátadáskor érvényes adatokat közöljük (foglalkozás, beosztás, cím, rang stb.). Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a díjazott vagy laudátor a díjátadás és a kötet megjelenése közötti időszakban netán eltávozott közülünk.  

A kötet a laudációkat a díjátadás sorrendjében tartalmazza. Itt jegyezzük meg azt – a díjátadások alkalmával ismételten elmondott -  tájékoztatást, hogy a díjátadási ünnepségen (és ennek megfelelően a kötetben) a díjak átadásának sorrendje nem minőségi, hanem egyszerűen időrendi sorrend. A könyv elején – a jobb áttekinthetőség érdekében – felsoroljuk az összes díjazottat. A kötet végén a díjazottak és a laudátorok betűrendes mutatója segíti az olvasót az eligazodásban. 

Végezetül engedtessék meg egy személyes megjegyzés. A szerkesztőnek lehetősége volt a laudációkat meghallgatni, amikor azt a laudátor a bírálóbizottságnak olvasta fel, és hallhatta azokat a díjátadások alkalmával is. Ennek ellenére, a szerkesztés során többször ismtelten olvasva a laudációkat, számos olyan elemet, részletkérdést fedezhetett fel, amelyek újra és újra meggyőzték arról, hogy helyes volt a javaslattévők szándéka és a bírálóbizottság döntése, és hogy nagyon gazdag annak a bizonyos láthatatlan szellemi múzeumnak az anyaga. Remélhetőleg a Tisztelt Olvasót is megerősíti ebben a véleményében a most közreadott könyv. 
 

Poprády Géza

   szerkesztő